9.fejezet

They Don't Know About Us

„Aki harcol, veszíthet. Aki nem harcol, már vesztett is.”

/Bertolt Brecht/

ZAYN SZEMSZÖGE

Idegességtől remegő kézzel vettem elő a kabátom zsebéből egy doboz cigarettát. Megfogadtam, hogy amíg a családommal leszek a szünet alatt, nem fogok rágyújtani. Megszegtem a fogadalmam. Ráérősen fújtam ki a szürkés füstöt, s közben Ana járt az eszemben. Mielőtt Daniella a kórházba hozta volna, elmondta a történteket... Már amit tudott. Mérhetetlen düht éreztem - még mindig - magam iránt, hiszen ha nem vallom be az érzéseimet Anastasia-nak, akkor nem bántja magát. A szívem és az eszem viszont azt súgta, hogy meg kell tennem. 

Miután elszívtam a cigim, berobogtam a kórház épületébe, egyenesesen a recepcióra. Bevetve minden sármomat, megpróbáltam információkhoz jutni a körülbelül velem egyidős recepciós lánytól. Sajnálkozva közölte, hogy senkivel sem kivételezhet. Ha nem vagyok családtag, akkor nem adhat ki semmiféle adatot a betegről. Végső elkeseredésemben előhalásztam a telefonomat és felhívtam Anastasia-t. Meglepődtem, hogy nem nyomta ki vagy küldött el melegebb éghajlatra. Amint megtudtam, hol vannak Rosalie-val, sietős léptekkel beszálltam a liftbe.
Hevesen dobogó szívvel és aggodalommal az ereimben léptem ki a liftből a 2.emeleten. Tekintetem rögtön megállapodott a barna hajú lányon, kinek jobb kezén gipsz díszelgett. Arcom fájdalmas grimaszba torzult, szívem elszorult. Még sosem éreztem magam ennyire érzékenynek és gyengének.
- Mi szél hozott erre, rocksztár? - mosolygott rám meglepetten Daniella, amikor odamentem hozzájuk. Ana megrázta a fejét s felsóhajtott. Már szólásra nyitottam volna a számat, ám a szőke hajú lány leintett. - Ne szólalj meg, kitalálom. Hosszas gondolkodás után leesett egy-két dolog...
- És pedig? - kérdezte felvont szemöldökkel Anastasia, kerülve a tekintetem. Bármit megadnék azért, hogy újra mosolyogni és nevetni láthassam.
- Zayn kedvel téged. Fogalmam sincs, honnan ismeritek egymást, de ez nyilvánvaló. Izzik a levegő köztetek és ne próbáld meg letagadni! - mondta komoly arckifejezéssel Ella a csoporttársának, aki cinikusan felnevetett. Ez egyfajta tőr volt a szívembe.
- Köztem és közte - mutatott rám Ana s egy pillanatra belenézett a szemembe. Gyönyörű, mélykék íriszei érzelemmentesek voltak. - Semmi nincs. A hétvégén találkoztunk először... A-azért, mert a Malik család házvezetőnője vagyok.
Dani elkerekedett szemekkel és tátott szájjal pislogott. Tekintete Ana és köztem cikázott jó néhány percig. Egy idő után kezdett idegesíteni, így megforgattam a szemeimet és csettintettem egyet Ella arca előtt.
- Bocsánat, csak képtelen vagyok felfogni - mentegetőzött, de ajkai sarkában felfedeztem egy mosolyt. Ám ez mosoly nem tartott sokáig, ugyanis neheztelő pillantással Anastasia-ra sandított. - Ha Zayn nincs a közelünkben, nem is mondtad volna el, igaz? Miért titkolóztál, hm? Azt hittem, legjobb barátnők vagyunk...
- Miért kellett volna nagy dobra verni? - sóhajtott fel Ana gondterhelten. Dani felhorkantott és egy utolsó pillantást vetve ránk, elsietett. Anastasia szomorúan nézte, ahogy legjobb barátnője beszáll a liftbe. A következő pillanatban szikrákat szóró tekintettel rám nézett, íriszeink egybefonódtak. - Minden a Te hibád! Jobb lett volna, ha meg se ismerjük egymást... Mindkettőnknek könnyebb lenne...
- Ne mond ezt, kérlek - suttogtam kétségbeesetten. Szavai rendkívül rosszul estek. Ráadásul engem okol azért, hogy összevesztek Daniellával. Talán nem kellett volna titkolózni... - Életem egy legjobb pillanata az volt, amikor megismerkedtünk...
- Elég! Nem szabad! Neked ott van Perrie, a menyasszonyod... Köztünk nem lehet semmi... És nem is lesz - a szavak mindenféle érzelem nélkül hagyták el csókra termett, halványpiros ajkait. Szívemet mérgezett nyílként találta el az, hogy Ana egy fikarcnyi érzelmet sem mutat felém. - Sajnálom, ha megbántottalak. De úgy érzem, így kellett cselekednem.
- Nem! - nyögtem fel, majd végigsimítottam a lány arcán. Egy pillanatra megremegett, szemeit lehunyta és vágyakozva felsóhajtott. - Érzed ezt?
- Ne érj hozzám! - húzódott el tőlem s már indulni készült, amikor gipsz nélküli kezénél fogva visszarántottam. Dühtől csillogó íriszei lesiklottak a számra, majd újra elmerültünk egymás tekintetében. - Azonnal engedj el, Zayn! Szeretnék hazamenni...
- Hazaviszlek - jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. Anastasia szó nélkül és fújtatva indult el a lift irányába, én pedig a fejemet rázva követtem.
Amint leértünk a kocsihoz, Ana sietősen beült a járműbe és magára csapta az ajtót. Szem forgatva ültem be mellé, bekötöttem magam és elfordítottam a kulcsot.
- Nyugodj meg egy picit - fordultam Anastasia felé, de Ő ügyet sem vetett rám. Unottan bámulta a mellettünk elsuhanó tájat. A kelleténél jobban megszorítottam a kormányt és felsóhajtottam.
- Mégis hogy nyugodnék meg? Az életem így is katasztrófa, nincs szükségem több csalódásra - mormolta könnyeivel küszködve. Egyik kezemmel elengedtem a bőrrel bevont kormányt s megfogtam a lány gipszmentes kezét. Hüvelykujjammal a kézfejét cirógattam. - Azt hittem, bírni fogom... Gondoskodni az anyámról és a húgomról, iskolába járni, dolgozni... Túl sok...
- Minden rendben lesz - mondtam egy biztató mosoly kíséretében s egy picit megszorítottam Ana kezét. A lány megrázta a fejét s lehunyt szemmel az ablaküvegnek döntötte. Lélegzetvétele nyugodttá vált, lassan elbóbiskolt.
Bradford városába érve egy nyugtalan sóhajt követően Anastasia álmosan rám nézett s kihúzta a kezét az enyémből. Kissé fájt a gesztusa, de megértettem.
- Elvinnél a kórházhoz? - kérdezte álmosságtól rekedt hangon, én pedig bólintottam egyet és befordultam a kórház utcájába. Körülbelül 10 perc múlva leparkoltam a hatalmas épületnél s kicsatoltam magam. Ana ügyetlenül beletúrt hajába és felém fordította fejét. - Köszönöm a fuvart. Később találkozunk... Azt hiszem...
- Megígértem a húgodnak, hogy meglátogatom. Emlékszel? - vontam fel kíváncsian szemöldökömet, mire kaptam egy gúnyos szemforgatást. Már megint ez az ellenségeskedés... Kissé savanyú és unalmas.
Komótos léptekkel kerestük fel Sophie kórtermét, melyből éppen akkor lépett ki egy ápolónő, amikor odaértünk. Tájékoztatta Ana-t a kislány rohamos javulásáról, ami engem is jókedvre derített. A kórterembe belépve megcsapott a csokis és fahéjas fánk jellegzetes illata.
- Sziasztok! - motyogta teleszájjal Sophie, majd megtörölte a kezeit és az arcát. Szemei vidáman csillogtak, ajkait jókedvű kacaj hagyta el, mikor a nővére magához ölelte. Miután elhúzódtak egymástól, a kislány tekintete rám terelődött. - Már meg se ölelsz?
- Hát lehet neked ellenállni, Hercegnő? - mentem oda hozzá és szorosan a karjaimba zártam. Arcát a mellkasomba fúrta, vékony kis karjait pedig a csípőm köré fonta. Nem régóta ismerem Sophie-t, de nagyon a szívemhez nőtt.
- Ana, mit csináltál a kezeddel? - vonta kérdőre nővérét Sophie, miután leültünk az ágyára. Anastasia az egyik, én pedig a másik oldalon helyezkedtünk el.
- Nem érdekes - rázta meg a fejét a makacs nővér, ám a kislány nem adta fel ilyen könnyen. Hogy elterelje Sophie kíváncsiságát, elővette táskájából a tőlem kapott lemezt. Sophie megajándékozott egy cuppanós puszival, amikor megtudta, hogy az album igazából tőlem van. - Hogy érzed magad?
- Nagyon jól. A doktorbácsi azt mondta, hogy holnap már haza is mehetek - újságolta letörhetetlen jókedvvel, miközben behelyezte a laptopba az albumot. Tekintetét ezután a nővérére szegezte. - Képzeld, délelőtt itt volt apa...
Anastasia szemei elkerekedtek, talán még a száját is eltátotta. Sophie felkuncogott nővérét látva, én viszont feszülten fürkésztem Ana-t.
- H-honnan tudta, hogy itt vagy? Egyedül volt? - nyögte fel kérdéseit az idősebbik lány. Hangjában jól észrevehető volt a harag és a meglepettség.
- Azt mondta, hogy anya hívta fel. Igen, egyedül volt. Tőle kaptam a fánkot meg ezt a plüsst is - húzta az ölébe büszkén az éjjeliszekrényen pihenő, közepes méretű Minnie egeret.
- Mondott valamit? Meddig maradt veled? - Ana tovább faggatolózott, Sophie pedig készségesen válaszolt a kérdésekre.
A kérdezz-felelek-t végül kopogás zavarta meg. Mindnyájan az ajtó irányába fordultunk. A hófehér nyílászáró mögött egy barna hajú és szemű, talán tőlem fél fejjel magasabb, 30-as éveiben járó férfi állt. Sophie ismerősként integetett a férfinek, de az illető nem a kislányra koncentrált.
- Anastasia?! - vonta fel meglepetten szemöldökét, az említett pedig felállt és közelebb araszolt a férfihez. Egy ideig csendben méregették egymást. Ana keze ökölbe szorult, amikor egy kósza könnycsepp száguldott le arcán...

Szépséges estét kívánok mindenkinek, sziasztok!

Ma lazítottam egy keveset, ugyanis nem mentem iskolába :) Nem betegség áll ennek a hátterében, annyit elárulok :) Tegnap Budapesten voltam az osztályommal :3 Kóboroltunk a karácsonyi vásárban, ezt követően pedig megnéztük a 7 órakor kezdődő Elisabeth című musicalt az Operettszínházban :) Hajnali 1-kor értem haza és fél 2 környékén kerültem ágyba... Fáradtak voltunk, de szerintem megérte :D Az élménybeszámolót be is rekesztem, átbandukolok a történethez ;) Rendkívül hálás vagyok az előző fejezethez érkezett 6 kommentárt - Dorothy S., Bartók Timi, Cassy Crockett, Jule B., szerencsendio és Névtelen -, és a 26 pipát, illetve az 59 feliratkozót és a 13.000 megtekintést ♥! Hatalmas hálám és szeretem felétek irányul ♥! Remélem, ehhez a fejezethez is kapok kommentárt és pipát is :3 További szép estét és jó pihenést a szünetben! Nem kívánok még semmit, mert lehet, hogy a 10.fejezet hamarabb kerül fel, mint a szokásos frissítés :) Még meglátom :3 Pusszpáá evribádii,

Macy